Nem tudom, mikor, és hogyan aludtam el, csak arra emlékszem, hogy felébredtem. Álmosan, és kimerülten. Kellett egy pár perc, amíg ki tudtam nyitni a szememet, hogy aztán felkeljek. Minden csontom, minden végtagon fájt. A fejem lüktetett.
A levegő szörnyen hörögve jött föl a tüdőmből, és amikor elkezdett meginogni alattam a talaj, akkor már biztos voltam a dologban.
Szélhűtés. Torokgyulladás. Megfáztam.
Nem mertem így a nagybátyám elé menni, mert biztos szörnyen kitekerné a történetet, és végül oda lyukadunk ki, hogy terhes vagyok.
Ígyhát felöltöztem, fogat mostam, és visszafeküdtem az ágyba. Éhes még úgysem voltam, fölösleges lett volna még lemenni. Csak feküdtem a barna szobában, néztem a mennyezetet a halovány fényben, és hallgattam, hallgattam egy bizonyos hangot.
Már majdnem elaludtam, mikor megreccsent alattam az ágy, ami persze rögtön visszarántott a valóságba. Fejjel lefelé benéztem az ágy alá. Hirtelen nem láttam semmit, de mikor a szemem hozzászokott az ottani sötétséghez, észrevettem, hogy valami motoszkál az egyik doboz oldalán.
- Hát persze. - mondtam, és megemeltem az egyik lábamat, hogy kimásszak az ágyból, de a próbálkozásom kudarcot vallott: megint átnyilallt a testemet a fájdalom, és összerogytam.
Hirtelen támadt egy ötletem.
Szörnyen gyenge voltam, csak arra futott az energiámból, hogy elrugaszkodjak az ágy széléről, és nagy puffanással érkezzek a hajópadlóra. Óriásit sikítottam - persze ennek semmi köze nem volt a rágcsálóhoz, csak megint az a hülye fájdalom... - de ez is a terv része volt.
- Gorge! Gyere gyorsan! - sikítottam - Egy egér!
Gyorsan - és nagynehezen - felültem, hogy nem fogjon gyanút. Pillanatokon belül nyitódott az ajtó, és rám villant két érdeklődő szempár.
- Frász kapok az egerektől. - magyaráztam remegő hangon, a még mindig villámokat szóró fájdalomtól. Persze ez a reszketés pont jól beleillett a történetembe.
- Te félsz az egerektől? - kérdezte merő gúnnyal a szemében.
- Igen. - hazudtam. Valójában nagyon is bírtam a kis szuszogókat, ahogy nedves kis orrukat hozzáérintik mindenhez, aztán ami ehető - de olykor még azt is ami nem - felfalják.
- Tényleg rémültnek látszol. - mért végig élénkzöld szemével.
Leguggolt mellém, és behajolt az ágy alá. Én kihasználtam a helyzetet.
Gyorsan négykézláb mászni kezdtem az ajtó felé, és próbáltam nem sziszegni.
- Éhes vagy? - hangzott mögülem a kérdés tompán, az ágy alól.
- Bekapok valamit. - hagytam rá, és továbbcsúsztam.
Sokat szenvedtem, mire felálltam a konyhapultnál, de megérte, elbicegtem a konyhaszekrényig, kivettem egy műzliszeletet, és egy falásra bekebeleztem. Érdekes, mert a szüleim halála óta mindent csak csipegettem, és nem volt még olyan alkalom, amikor egy műzliszeletet teljesen el is fogyasztottam volna. Aztán a hűtőhöz mentem, és meglepődve láttam, hogy tele van. Vagyis nem is a telisége lepett meg, hanem hogy már jó ideje nem ettem húst, és most, hogy felém csapott a hűvös rántott hús illata, úgy megkívántam, hogy már nyúltam is érte, és jegesen haraptam bele. Nem tudom, mikor volt ideje George-nak megfőznie, vagyhogy milyen alkalomra csinálta, mert hogy előttem nem evett ilyet, az biztos.
Az elsőn kívül még három húst bevágtam, és ittam rá egy nem pohár vizet.
Már sokkal erősebbnek éreztem magam.
- Meg van az egér? - kiabáltam fel, miközben az ajtóhoz siettem. Még mindig éreztem itt-ott az apó szúrásokat, de nem törődtem vele. Levettem a cipőtartó tetejéről a barna, hosszú nyakú pulcsit, és belebújtam. Nem vártam meg, amíg válaszol. - Elmegyek, majd jövök. - hirtelen eszembe jutott a tegnapi incidens, és gyorsan hozzá tettem: - Sietek haza! - Azzal kiszáguldottam a nedves levegőre.
Nem érdekelt, hogy a nyírkor levegő égeti az arcomat.
Nem érdekelt, hogy ahogy száguldok le a meredek, csúszós, kavicsos úton, minden lépés ezernyi kínzó áramütés.
Nem érdekelt, hogy ahogy húzom végig a kezemet a sziklán, a kiálló tűhegyes pereme össze-vissza vágdossa a tenyeremet.
Nem tudtam, hová, és merre megyek, csak száguldottam lefelé.
Nem érdekelt már semmi.
Élet-, és halát itt egybeforrt, egyéváltak, aztán szétoszlottak, összemosódtak, majd kirajzolódtak.
Nem számított már semmi.
Csukott szemmel, erőtlenül hulltam a földre, és ahogy óvatosan kinéztem szempilláim alól, áhitattal néztem a messzeségbe, mely oly ismerős volt már ebből a szemszögből.
Ugyanott feküdtem, ahol tegnap.
Ugyanúgy éreztem, mint tegnap.
Ugyanarra a következtetésre jutottam, mint tegnap.
Minden ugyanúgy visszhangzott a fejemben, mint tegnap.
Minden ugyanúgy volt mint tegnap, kivéve egy valamit: engem.
Hirtelen minden kirajzolódott a szemem előtt: már nem a festői tájképet láttam magam előtt, hanem magamat. Ott álltam egy szakadék szélén, és zokogtam. Valamit beszéltem egy másik illetőnek, akinek fogtam a kezét. Aztán elengedtem, mondtam még egy szót, és belevetettem magam a szakadékba. A látomás velem együtt halt bele a szakadékba.
Levegőért kapkodva ültem fel.
El kell tűnnöm innen, de gyorsan! - kommentáltam gondolatban a gondolataimat, csak úgy, megszokásból.
Felkászálódtam a földről, elindultam lefelé, és közben azon gondolkoztam, ha látna engem egy kívülálló, ha végignézné ezeket a hisztériás rohamaimat, vajon mit gondolna rólam. Mennyire tartana dilisnek?
Mire leértem az utcára, szitálni kezdett az eső. Úgy döntöttem, most meg sem próbálom hasznossá tenni magam.
Végigmentem a szürke utca szürke háztömbjeinek során, és befordultam a... már a fene se tudja melyik irányba.
Valami lehangoló piac-kiárusítás szerűség volt - nagyvonalakban.
Próbáltam úgy tenni, mintha nézelődnék. Volt egy olyan mindenféle kacatáruló bódé, ami előtt megálltam. A nő vigyorogva üdvözölt, és valamit még locsogott az alacsony árakról, meg a széles választékról. Annyira nem bírtam egy dologra koncentrálni, hogy mire az egyik dologról a másikra néztem, már azt sem tudtam mi volt az előző.
- Szia, tudnál nekem segíteni? - szólalt meg a hátam mögött egy hang. Megfordultam.
Elállt a lélegzetem.
Ezek a bedilizés első jelei. Ugyan az a hang, amit a gondolataimban hallottam. Ugyanaz az arc, amit álmaimban láttam. Hirtelen elnyílt a két ajkam egymástól, és nem tudtam megfékezni magam, hogy ki ne mondjam.
- Masen?