2011. augusztus 17., szerda

Masen?!

  - Ismerjük egymást? - kérdezte zavartan.
  Te vagy az, Masen? - próbálkoztam a gondolataimban. Nem válaszolt.
  - Elnézést, lehet, hogy összetévesztettem valakivel. - suttogtam kínosan.
  - Előfordul az ilyen.
  Erre már felkaptam a fejem. Ez nem lehet véletlen! Most komolyan... szórakozol velem? - fejeztem be úgy a mondatot, ahogy vele szoktam beszélgetni.
  - Valami rosszat mondtam? - kérdezte szemrehányó pillantásom láttán.
  - Miben kellene segítenem? - tereltem el a témát. Rögktön kapcsolt.
  - Megtudná mondani kérem hogy hol találom ezt? Régen jártam már itt utoljára, és nem emlékszem. - magyarázta. Egy fényképet nyomott a kezembe, és rámutatott azon egy házra.

  Már rutinból majdnem rávágtam, hogy életemben nem láttam még hasonlót sem, mikor beugrott, hogy mikor kicsi voltam, George bácsival sétáltunk errefelé.
  - Igen tudom, hogy hol van.
  Fény csillant a szemében.
  - Kövess. - mondtam, és elindultam egyenesen.
  Nem volt messze, és én ennek kimondottan örültem is. Újból látni akartam az arcát, és az úgy nem ment, hogyha háttal vagyok neki. Direkt nem fordultam meg, de éreztem a pillantását a hátamon.
  - Ez az. - mondtam, mikor megálltam egy - természetesen - szürke vakolatú ház előtt. - Kicsit megváltozott azóta. - biccentettem a kép felé.
  - Köszönöm. - mondta, és benyitott. Nem mentem még el, kíváncsi voltam, hova megy. Becsukta maga után az ajtót, úgyhogy a poros-pókhálós ablakon lestem be.
  Az üveg némiképp eltompította a hangokat, de így is tisztán értettem, hogy mit mond neki az úr.
  - Masen! - futott oda hozzá a magas férfi. - Azt hittem soha többé nem látlak. Hova tűntél?
  De Masen nem válaszolt. Óvatosan lefejtette magáról a férfi karjait - mellesleg az úrnak is nagyon ismerős hangja volt - és háttal nekem leült egy dohányzóasztal mellé a székre.
  - Geore - kezdte, de máris elhallgatott.
  Kis szünet következett, amit újból Masen tört meg.
  - Ki az a lány az ablakban?
  Megállt bennem egy pillanatra az ütő, aztán gyorsan leguggoltam, és abban reménykedtem, hogy nem jönnek ki. De hiába. Pár másodperc múlva már nyílt az ajtó. Nem néztem oda.
  - Hoppá. - suttogtam.
  Kipislogtam a szempilláim közül.
  - Tudják, én nem is... George? - kerekedett ki a szemem döbbenten.
  - Igen? - vetette oda George közönyösen.
  - Masen? - erősködtem kilábalni a helyzetből.
  - Igen? - kérdezte ő is ugyanúgy, ahogy George, de neki kihallottam a gúnyt a hangjából.
  - Mi a fenét csináltok ti itt? - végső elkeseredésemben még kedvességre sem futotta.
  - Mi is épp ezt kérdezhetnénk. - fonta össze karjait George.
  - Mondtam, hogy elmegyek valahova, nem?
  - Elmész valahova hallgatózni?
  Már tiszta ideg voltam. Felálltam, és hangosan elkezdtem trappolni hazafelé.
  Mikor már úgy félúton járhattam, hirtelen megtorpantam. Akkor ért el a tudatomig a felismerés. Te jó ég, mi a fészkes fenét műveltem? Itt lett volna a nagy alkalom...
  De - persze - , szokásomhoz híven, én mindent elszúrok. Ezen meg sem lepődtem.
  Csöndesen becsuktam a szobám ajtaját, és leültem az ágyam szélére.
  Az órák pörögtek, és a múlásuk számomra nem jelentettek semmit.

A bedilizés első jelei

  Nem tudom, mikor, és hogyan aludtam el, csak arra emlékszem, hogy felébredtem. Álmosan, és kimerülten. Kellett egy pár perc, amíg ki tudtam nyitni a szememet, hogy aztán felkeljek. Minden csontom, minden végtagon fájt. A fejem lüktetett.
  A levegő szörnyen hörögve jött föl a tüdőmből, és amikor elkezdett meginogni alattam a talaj, akkor már biztos voltam a dologban.
  Szélhűtés. Torokgyulladás. Megfáztam.
  Nem mertem így a nagybátyám elé menni, mert biztos szörnyen kitekerné a történetet, és végül oda lyukadunk ki, hogy terhes vagyok.
   Ígyhát felöltöztem, fogat mostam, és visszafeküdtem az ágyba. Éhes még úgysem voltam, fölösleges lett volna még lemenni. Csak feküdtem a barna szobában, néztem a mennyezetet a halovány fényben, és hallgattam, hallgattam egy bizonyos hangot.
   Már majdnem elaludtam, mikor megreccsent alattam az ágy, ami persze rögtön visszarántott a valóságba. Fejjel lefelé benéztem az ágy alá. Hirtelen nem láttam semmit, de mikor a szemem hozzászokott az ottani sötétséghez, észrevettem, hogy valami motoszkál az egyik doboz oldalán.
   - Hát persze. - mondtam, és megemeltem az egyik lábamat, hogy kimásszak az ágyból, de a próbálkozásom kudarcot vallott: megint átnyilallt a testemet a fájdalom, és összerogytam.
   Hirtelen támadt egy ötletem.
   Szörnyen gyenge voltam, csak arra futott az energiámból, hogy elrugaszkodjak az ágy széléről, és nagy puffanással érkezzek a hajópadlóra. Óriásit sikítottam - persze ennek semmi köze nem volt a rágcsálóhoz, csak megint az a hülye fájdalom... - de ez is a terv része volt.
   - Gorge! Gyere gyorsan! - sikítottam - Egy egér!
   Gyorsan - és nagynehezen - felültem, hogy nem fogjon gyanút. Pillanatokon belül nyitódott az ajtó, és rám villant két érdeklődő szempár.
    - Frász kapok az egerektől. - magyaráztam remegő hangon, a még mindig villámokat szóró fájdalomtól. Persze ez a reszketés pont jól beleillett a történetembe.
    - Te félsz az egerektől? - kérdezte merő gúnnyal a szemében.
    - Igen. - hazudtam. Valójában nagyon is bírtam a kis szuszogókat, ahogy nedves kis orrukat hozzáérintik mindenhez, aztán ami ehető - de olykor még azt is ami nem - felfalják.
    - Tényleg rémültnek látszol. - mért végig élénkzöld szemével.
    Leguggolt mellém, és behajolt az ágy alá. Én kihasználtam a helyzetet.
    Gyorsan négykézláb mászni kezdtem az ajtó felé, és próbáltam nem sziszegni.
    - Éhes vagy? - hangzott mögülem a kérdés tompán, az ágy alól.
    - Bekapok valamit. - hagytam rá, és továbbcsúsztam.

    Sokat szenvedtem, mire felálltam a konyhapultnál, de megérte, elbicegtem a konyhaszekrényig, kivettem egy műzliszeletet, és egy falásra bekebeleztem. Érdekes, mert a szüleim halála óta mindent csak csipegettem, és nem volt még olyan alkalom, amikor egy műzliszeletet teljesen el is fogyasztottam volna. Aztán a hűtőhöz mentem, és meglepődve láttam, hogy tele van. Vagyis nem is a telisége lepett meg, hanem hogy már jó ideje nem ettem húst, és most, hogy felém csapott a hűvös rántott hús illata, úgy megkívántam, hogy már nyúltam is érte, és jegesen haraptam bele. Nem tudom, mikor volt ideje George-nak megfőznie, vagyhogy milyen alkalomra csinálta, mert hogy előttem nem evett ilyet, az biztos.
  Az elsőn kívül még három húst bevágtam, és ittam rá egy nem pohár vizet.
  Már sokkal erősebbnek éreztem magam.
  - Meg van az egér? - kiabáltam fel, miközben az ajtóhoz siettem. Még mindig éreztem itt-ott az apó szúrásokat, de nem törődtem vele. Levettem a cipőtartó tetejéről a barna, hosszú nyakú pulcsit, és belebújtam. Nem vártam meg, amíg válaszol. - Elmegyek, majd jövök. - hirtelen eszembe jutott a tegnapi incidens, és gyorsan hozzá tettem: - Sietek haza! - Azzal kiszáguldottam a nedves levegőre.



  Nem érdekelt, hogy a nyírkor levegő égeti az arcomat.

  Nem érdekelt, hogy ahogy száguldok le a meredek, csúszós, kavicsos úton, minden lépés ezernyi kínzó áramütés.

  Nem érdekelt, hogy ahogy húzom végig a kezemet a sziklán, a kiálló tűhegyes pereme össze-vissza vágdossa a tenyeremet.

  Nem tudtam, hová, és merre megyek, csak száguldottam lefelé.

  Nem érdekelt már semmi.

  Élet-, és halát itt egybeforrt, egyéváltak, aztán szétoszlottak, összemosódtak, majd kirajzolódtak.

  Nem számított már semmi.

  Csukott szemmel, erőtlenül hulltam a földre, és ahogy óvatosan kinéztem szempilláim alól, áhitattal néztem a messzeségbe, mely oly ismerős volt már ebből a szemszögből.

  Ugyanott feküdtem, ahol tegnap.

  Ugyanúgy éreztem, mint tegnap.

  Ugyanarra a következtetésre jutottam, mint tegnap.

  Minden ugyanúgy visszhangzott a fejemben, mint tegnap.

  Minden ugyanúgy volt mint tegnap, kivéve egy valamit: engem.

  Hirtelen minden kirajzolódott a szemem előtt: már nem a festői tájképet láttam magam előtt, hanem magamat. Ott álltam egy szakadék szélén, és zokogtam. Valamit beszéltem egy másik illetőnek, akinek fogtam a kezét. Aztán elengedtem, mondtam még egy szót, és belevetettem magam a szakadékba. A látomás velem együtt halt bele a szakadékba.
  Levegőért kapkodva ültem fel.
  El kell tűnnöm innen, de gyorsan! - kommentáltam gondolatban a gondolataimat, csak úgy, megszokásból.
  Felkászálódtam a földről, elindultam lefelé, és közben azon gondolkoztam, ha látna engem egy kívülálló, ha végignézné ezeket a hisztériás rohamaimat, vajon mit gondolna rólam. Mennyire tartana dilisnek?
  Mire leértem az utcára, szitálni kezdett az eső. Úgy döntöttem, most meg sem próbálom hasznossá tenni magam.


  Végigmentem a szürke utca szürke háztömbjeinek során, és befordultam a... már a fene se tudja melyik irányba.
  Valami lehangoló piac-kiárusítás szerűség volt - nagyvonalakban.
  Próbáltam úgy tenni, mintha nézelődnék. Volt egy olyan mindenféle kacatáruló bódé, ami előtt megálltam. A nő vigyorogva üdvözölt, és valamit még locsogott az alacsony árakról, meg a széles választékról. Annyira nem bírtam egy dologra koncentrálni, hogy mire az egyik dologról a másikra néztem, már azt sem tudtam mi volt az előző.
   - Szia, tudnál nekem segíteni? - szólalt meg a hátam mögött egy hang. Megfordultam.
   Elállt a lélegzetem.
   Ezek a bedilizés első jelei. Ugyan az a hang, amit a gondolataimban hallottam. Ugyanaz az arc, amit álmaimban láttam. Hirtelen elnyílt a két ajkam egymástól, és nem tudtam megfékezni magam, hogy ki ne mondjam.
   - Masen?

2011. augusztus 16., kedd

A gyilkos

   Márpedig tudod, hogy azt úgysem engedném. - szólalt meg a fejemben az a bizonyos álombeli hang. - És ha meg is próbálnád - bár az képtelenség, mert az úgy sem fog sikerülni - én megakadályoználak. Szóval, sok szerencsét!
  Ez igazán szemét dolog volt tőled, Masen! - szóltam vissza neki gondolatban, jelentőségteljesen megnyomva még a legjelentéktelenebb részeit is a mondatnak. - Arcátlanság. - duzzogtam.
  Valójában, csak azért éreztem úgy, hogy ezzel piszkál, mert tudtam - és persze ő is - , hogy mindig hallgatok rá. De ez egyszer nem tud lebeszélni róla!
  Szinte éreztem, hogy mi fog következni: én jól lehordom őt a sárga földig, és mire észbe kapok, már teljes csönd van a fejemben. Elmegy. Már most tudtam, hogy nincs itt de azért tovább mondtam a magamét.
  És most nehogy azt hidd, hogy...
  Masen? - szólt közbe, és annyira meglepett jelenléte, hogy megcsusszantam a vizes köveken, és majdnem seggre estem.
  Hogy mi? - pislogtam nagy szemekkel.
  Bocsáss meg... - szabadkozott az előbbiekért, aztán hirtelen megváltozott a hangja. - Mit mondtál nekem?
  Azt hogy... szemét vagy? - kérdeztem, de már rögtön meg is bántam. Miért nem tudod befogni a szádat?
  Nem, nem, félreértesz.
  Türelmesen várakoztam, amíg újra meg nem szólalt gondolataimban.
  Hogy neveztél engem?
  Mivel a szememet nagyobbra már nembírtam kinyitni, ezért csak az állam ugrott ki a helyéről.
  Tessék?
  Azt mondtad: ''Masen''. Vagy ez egy újabb őrült szleng mostanság?
  Jaj, dehogy is! - ráztam meg a fejem - vagyis fogalmam sincs... De én nem annak szántam. Igazából nem is emlékszem, hogy valami hasonlót is mondtam volna...
  Lehet, hogy félreértettem.
  Előfordul.
  Egy hibátlanul egyenes sziklába kapaszkodva haladtam tovább - már amennyire kapaszkodásnak lehet mondani, ha az ember valaminek teljes erejéből nekinyomja a tenyerét, hogy le ne essen.
  Hirtelen éles fájdalom nyilalt át egészen a halántékomtól a tarkómig, aztán megmagyarázhatatlan erejű homály takarta el előlem a kilátást, és a földre kényszerített. Erőtlenül rogytam össze.
  - Mi történik.....? - fulladtam bele a mondat végébe, úgy hogy már nem is kérdésnek hangzott.
  Masen! Masen, kérlek segíts! - gondoltam gyorsan, de csak miután elhangzott a fejemben a segélykiáltás, akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam valójában.
  A fájdadalom ahogy jött úgy ment: gyorsan, és hangtalanul.
  De most már csak egyedül voltam a fejemben.
  - Masen? - szólaltam meg már hangosan. - Masen!
  Az eső hirtelen rákezdett, de engem nem érdekelt: álltam, hallgattam. Néztem, de nem láttam semmit. Vége. Elment. Őt is megöltem. Gyilkos vagyok.
  - Sorozatgyilkos! - ordítottam az esőbe. - Én! Én vagyok! Én vagyok a gyilkosotok! Megöllek titeket! - az utolsó szavakat már nem is lehetett hallani, úgy zokogtam. - Mindenkit...


  Nem tudom meddig feküdtem az esőben - talán órákig, talán percekig - nem is érdekelt, az örökkévalóság összes kínját átéltem.
  Mikor már annyira kijózanított abból az eszement állapotomból a hideg zuhany, megpróbáltam felkelni: minden akaraterőmre szükség volt.


   - Atya-úr-isten! - ájuldozott a nagybátyám, mikor bőrig ázva, kisírt szemmel, több órás késéssel, és rongyokká szaggatott ruhában bekopogtattam az óriási kétszárnyas faajtójukon. - Elhagytad a pillangót a hajgumidról! - hülledezett.
   Ezt szerettem benne a legjobban: sosem azt látta meg a dolgokban, amit igazán kellett volna. Mindennek inkább a jó oldalát nézte.
   - Pirítos vagy kalács? - kérdezte.
   - Hogy mi?
   - Melyiket kéred vacsorára?
   - De hisz nekünk nincs is pirítossütőnk! Hogy ehetnénk akkor pirítost?
   - Sehogy. Csak gondoltam gondoltam legyen ma este változatos a vacsora! - vigyorgott.
   - Rendben, akkor választok. Valyon melyik legyen...? - úgy tettem, mintha töprengenék, hogy eleget tegyek az igazán érdekfeszítő hóbortjának. - Pirítos. - mondtam végül, és beléptem a házba.
   Hangtalan léptekkel átment a konyhába.
   - Mindjárt jövök! - kiáltottam utána.
   - Hová mész? - fordult meg kíváncsi szemekkel. Találj ki gyorsan valamit!
   - Megkeresem a pillangómat. - hazudtam, és szörnyen féltem, hogy elárul az arcom. De azért megpróbáltam bízni magamban, mostanában elég jól megtanultam elrejteni az érzelmeimet. - Azthiszem fent láttam őket utoljára a szobámban. - próbáltam meg valami igazságtartamot is beleszűrni történetembe.
    Nem szólt semmit, csak zavart pillantással megfordult, és továbbment.
    Amint befordult a konyhába, én már rohantam fölfele. Feltéptem a szobám ajtaját, és meglepődve láttam, hogy olyan minden mint a patyolat: csillog-villog még a bakancsom is, amit egy hete hajítottam fel a szekrény tetejére.
   - Igazán segíthettél volna Miss Amelnek. Szegénynek egyedül kellett megcsinálnia az egészet. - szólalt meg a hátam mögött a nagybátyám. Ugrottam egyet ilyedtemben, mire ő hangosan felnevetett.
   - Neked meg igazán nem kellene a frászt hoznod a másikra. - fintorogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
   Gyorsan lekapkodtam magamról a vizes ruhákat, és száraz melegítőbe bújtam. Odakint már szörnyen lehűlt a levegő, és tombolt a vihar.
   Még szerencse, hogy rávettem magam, hogy bejöjjek. - gondoltam, de valahogy szörnyen üresnek éreztem magam. Tudtam miért.
   Ostorcsapásként ért a felismerés, de tudtam kezelni. Még tépte a lelkemet, mikor lementem a konyhába.
   - Csak neked, csak most, csak itt, csakacsokocsikis-csikis-csokis kalács! - nyomta a kezembe a nutellás kalácsot a nagybátyám.
   - Kösz, George.
   Csöndben megvacsoráztunk, aztán felmentem lezuhanyozni. A forró víz sok-sok apró tűként döfködte a bőrömet, úgyhogy a fürdés sem tartott tovább két percnél. Lecsoszogtam a lépcsőn és elköszöntem a nagybátyámtól, Georgetól. Bekászálódtam az ágyamba. Lefeküdtem, de valahogy sehogy sem jött a szememre az álom.

Előszó

  Az unalmas fekete-fehér utcán sétáltam, a szokásos fagylaltommal a kezemben.
  Feketeribizli.
  Próbáltam erre a szóra öszpontosítani, miközben letértem a fekete köves útra a járdáról.
  Egyedül voltam.
  Csak én.
  Bárcsak sosem születtem volna meg! Akkor minden más lenne. Elsősorban a szüleim élnének. Tragikus, és végeérhetetlen a haláluk. Nyomasztó.
  Ha én nem lettem volna, nincs aki miatt ne figyeljen apám az útra apám, és az autó az úttesten marad. Anyám élne. Ha én nem lettem volna, akkor senki sem hasonlítana annyira az anyámra, és nem okoz ezáltal akkora fájdalmat apámnak, hogy az elvesztése öngyilkosságra vezesse. Az apám élne.
  Mindenkinek fájdalmat okozok. Mindenkire halált hozok. Ennek nem szabadna így lennie. Mindenki másnak élni kellene, és nekem kéne ott lennem, ahol most ők vannak.
  Ahogy felfelé mentem, fel, ahol még ember nem járt, fel, ahol csak az őrült nagybátyám tud élni, fölfelé, a semmibe meredve, elhatároztam, hogy mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy úgy legyen, ahogy mindig is akartam. Én a földben, a többiek az élők sorában.
                                                                                        A szavamat adom.