Ez igazán szemét dolog volt tőled, Masen! - szóltam vissza neki gondolatban, jelentőségteljesen megnyomva még a legjelentéktelenebb részeit is a mondatnak. - Arcátlanság. - duzzogtam.
Valójában, csak azért éreztem úgy, hogy ezzel piszkál, mert tudtam - és persze ő is - , hogy mindig hallgatok rá. De ez egyszer nem tud lebeszélni róla!
Szinte éreztem, hogy mi fog következni: én jól lehordom őt a sárga földig, és mire észbe kapok, már teljes csönd van a fejemben. Elmegy. Már most tudtam, hogy nincs itt de azért tovább mondtam a magamét.
És most nehogy azt hidd, hogy...
Masen? - szólt közbe, és annyira meglepett jelenléte, hogy megcsusszantam a vizes köveken, és majdnem seggre estem.
Hogy mi? - pislogtam nagy szemekkel.
Bocsáss meg... - szabadkozott az előbbiekért, aztán hirtelen megváltozott a hangja. - Mit mondtál nekem?
Azt hogy... szemét vagy? - kérdeztem, de már rögtön meg is bántam. Miért nem tudod befogni a szádat?
Nem, nem, félreértesz.
Türelmesen várakoztam, amíg újra meg nem szólalt gondolataimban.
Hogy neveztél engem?
Mivel a szememet nagyobbra már nembírtam kinyitni, ezért csak az állam ugrott ki a helyéről.
Tessék?
Azt mondtad: ''Masen''. Vagy ez egy újabb őrült szleng mostanság?
Jaj, dehogy is! - ráztam meg a fejem - vagyis fogalmam sincs... De én nem annak szántam. Igazából nem is emlékszem, hogy valami hasonlót is mondtam volna...
Lehet, hogy félreértettem.
Előfordul.
Egy hibátlanul egyenes sziklába kapaszkodva haladtam tovább - már amennyire kapaszkodásnak lehet mondani, ha az ember valaminek teljes erejéből nekinyomja a tenyerét, hogy le ne essen.
Hirtelen éles fájdalom nyilalt át egészen a halántékomtól a tarkómig, aztán megmagyarázhatatlan erejű homály takarta el előlem a kilátást, és a földre kényszerített. Erőtlenül rogytam össze.
- Mi történik.....? - fulladtam bele a mondat végébe, úgy hogy már nem is kérdésnek hangzott.
Masen! Masen, kérlek segíts! - gondoltam gyorsan, de csak miután elhangzott a fejemben a segélykiáltás, akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam valójában.
A fájdadalom ahogy jött úgy ment: gyorsan, és hangtalanul.
De most már csak egyedül voltam a fejemben.
- Masen? - szólaltam meg már hangosan. - Masen!
Az eső hirtelen rákezdett, de engem nem érdekelt: álltam, hallgattam. Néztem, de nem láttam semmit. Vége. Elment. Őt is megöltem. Gyilkos vagyok.
- Sorozatgyilkos! - ordítottam az esőbe. - Én! Én vagyok! Én vagyok a gyilkosotok! Megöllek titeket! - az utolsó szavakat már nem is lehetett hallani, úgy zokogtam. - Mindenkit...
Nem tudom meddig feküdtem az esőben - talán órákig, talán percekig - nem is érdekelt, az örökkévalóság összes kínját átéltem.
Mikor már annyira kijózanított abból az eszement állapotomból a hideg zuhany, megpróbáltam felkelni: minden akaraterőmre szükség volt.
- Atya-úr-isten! - ájuldozott a nagybátyám, mikor bőrig ázva, kisírt szemmel, több órás késéssel, és rongyokká szaggatott ruhában bekopogtattam az óriási kétszárnyas faajtójukon. - Elhagytad a pillangót a hajgumidról! - hülledezett.
Ezt szerettem benne a legjobban: sosem azt látta meg a dolgokban, amit igazán kellett volna. Mindennek inkább a jó oldalát nézte.
- Pirítos vagy kalács? - kérdezte.
- Hogy mi?
- Melyiket kéred vacsorára?
- De hisz nekünk nincs is pirítossütőnk! Hogy ehetnénk akkor pirítost?
- Sehogy. Csak gondoltam gondoltam legyen ma este változatos a vacsora! - vigyorgott.
- Rendben, akkor választok. Valyon melyik legyen...? - úgy tettem, mintha töprengenék, hogy eleget tegyek az igazán érdekfeszítő hóbortjának. - Pirítos. - mondtam végül, és beléptem a házba.
Hangtalan léptekkel átment a konyhába.
- Mindjárt jövök! - kiáltottam utána.
- Hová mész? - fordult meg kíváncsi szemekkel. Találj ki gyorsan valamit!
- Megkeresem a pillangómat. - hazudtam, és szörnyen féltem, hogy elárul az arcom. De azért megpróbáltam bízni magamban, mostanában elég jól megtanultam elrejteni az érzelmeimet. - Azthiszem fent láttam őket utoljára a szobámban. - próbáltam meg valami igazságtartamot is beleszűrni történetembe.
Nem szólt semmit, csak zavart pillantással megfordult, és továbbment.
Amint befordult a konyhába, én már rohantam fölfele. Feltéptem a szobám ajtaját, és meglepődve láttam, hogy olyan minden mint a patyolat: csillog-villog még a bakancsom is, amit egy hete hajítottam fel a szekrény tetejére.
- Igazán segíthettél volna Miss Amelnek. Szegénynek egyedül kellett megcsinálnia az egészet. - szólalt meg a hátam mögött a nagybátyám. Ugrottam egyet ilyedtemben, mire ő hangosan felnevetett.
- Neked meg igazán nem kellene a frászt hoznod a másikra. - fintorogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Gyorsan lekapkodtam magamról a vizes ruhákat, és száraz melegítőbe bújtam. Odakint már szörnyen lehűlt a levegő, és tombolt a vihar.
Még szerencse, hogy rávettem magam, hogy bejöjjek. - gondoltam, de valahogy szörnyen üresnek éreztem magam. Tudtam miért.
Ostorcsapásként ért a felismerés, de tudtam kezelni. Még tépte a lelkemet, mikor lementem a konyhába.
- Csak neked, csak most, csak itt, csakacsokocsikis-csikis-csokis kalács! - nyomta a kezembe a nutellás kalácsot a nagybátyám.
- Kösz, George.
Csöndben megvacsoráztunk, aztán felmentem lezuhanyozni. A forró víz sok-sok apró tűként döfködte a bőrömet, úgyhogy a fürdés sem tartott tovább két percnél. Lecsoszogtam a lépcsőn és elköszöntem a nagybátyámtól, Georgetól. Bekászálódtam az ágyamba. Lefeküdtem, de valahogy sehogy sem jött a szememre az álom.
Egy hibátlanul egyenes sziklába kapaszkodva haladtam tovább - már amennyire kapaszkodásnak lehet mondani, ha az ember valaminek teljes erejéből nekinyomja a tenyerét, hogy le ne essen.
Hirtelen éles fájdalom nyilalt át egészen a halántékomtól a tarkómig, aztán megmagyarázhatatlan erejű homály takarta el előlem a kilátást, és a földre kényszerített. Erőtlenül rogytam össze.
- Mi történik.....? - fulladtam bele a mondat végébe, úgy hogy már nem is kérdésnek hangzott.
Masen! Masen, kérlek segíts! - gondoltam gyorsan, de csak miután elhangzott a fejemben a segélykiáltás, akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam valójában.
A fájdadalom ahogy jött úgy ment: gyorsan, és hangtalanul.
De most már csak egyedül voltam a fejemben.
- Masen? - szólaltam meg már hangosan. - Masen!
Az eső hirtelen rákezdett, de engem nem érdekelt: álltam, hallgattam. Néztem, de nem láttam semmit. Vége. Elment. Őt is megöltem. Gyilkos vagyok.
- Sorozatgyilkos! - ordítottam az esőbe. - Én! Én vagyok! Én vagyok a gyilkosotok! Megöllek titeket! - az utolsó szavakat már nem is lehetett hallani, úgy zokogtam. - Mindenkit...
Nem tudom meddig feküdtem az esőben - talán órákig, talán percekig - nem is érdekelt, az örökkévalóság összes kínját átéltem.
Mikor már annyira kijózanított abból az eszement állapotomból a hideg zuhany, megpróbáltam felkelni: minden akaraterőmre szükség volt.
- Atya-úr-isten! - ájuldozott a nagybátyám, mikor bőrig ázva, kisírt szemmel, több órás késéssel, és rongyokká szaggatott ruhában bekopogtattam az óriási kétszárnyas faajtójukon. - Elhagytad a pillangót a hajgumidról! - hülledezett.
Ezt szerettem benne a legjobban: sosem azt látta meg a dolgokban, amit igazán kellett volna. Mindennek inkább a jó oldalát nézte.
- Pirítos vagy kalács? - kérdezte.
- Hogy mi?
- Melyiket kéred vacsorára?
- De hisz nekünk nincs is pirítossütőnk! Hogy ehetnénk akkor pirítost?
- Sehogy. Csak gondoltam gondoltam legyen ma este változatos a vacsora! - vigyorgott.
- Rendben, akkor választok. Valyon melyik legyen...? - úgy tettem, mintha töprengenék, hogy eleget tegyek az igazán érdekfeszítő hóbortjának. - Pirítos. - mondtam végül, és beléptem a házba.
Hangtalan léptekkel átment a konyhába.
- Mindjárt jövök! - kiáltottam utána.
- Hová mész? - fordult meg kíváncsi szemekkel. Találj ki gyorsan valamit!
- Megkeresem a pillangómat. - hazudtam, és szörnyen féltem, hogy elárul az arcom. De azért megpróbáltam bízni magamban, mostanában elég jól megtanultam elrejteni az érzelmeimet. - Azthiszem fent láttam őket utoljára a szobámban. - próbáltam meg valami igazságtartamot is beleszűrni történetembe.
Nem szólt semmit, csak zavart pillantással megfordult, és továbbment.
Amint befordult a konyhába, én már rohantam fölfele. Feltéptem a szobám ajtaját, és meglepődve láttam, hogy olyan minden mint a patyolat: csillog-villog még a bakancsom is, amit egy hete hajítottam fel a szekrény tetejére.
- Igazán segíthettél volna Miss Amelnek. Szegénynek egyedül kellett megcsinálnia az egészet. - szólalt meg a hátam mögött a nagybátyám. Ugrottam egyet ilyedtemben, mire ő hangosan felnevetett.
- Neked meg igazán nem kellene a frászt hoznod a másikra. - fintorogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Gyorsan lekapkodtam magamról a vizes ruhákat, és száraz melegítőbe bújtam. Odakint már szörnyen lehűlt a levegő, és tombolt a vihar.
Még szerencse, hogy rávettem magam, hogy bejöjjek. - gondoltam, de valahogy szörnyen üresnek éreztem magam. Tudtam miért.
Ostorcsapásként ért a felismerés, de tudtam kezelni. Még tépte a lelkemet, mikor lementem a konyhába.
- Csak neked, csak most, csak itt, csakacsokocsikis-csikis-csokis kalács! - nyomta a kezembe a nutellás kalácsot a nagybátyám.
- Kösz, George.
Csöndben megvacsoráztunk, aztán felmentem lezuhanyozni. A forró víz sok-sok apró tűként döfködte a bőrömet, úgyhogy a fürdés sem tartott tovább két percnél. Lecsoszogtam a lépcsőn és elköszöntem a nagybátyámtól, Georgetól. Bekászálódtam az ágyamba. Lefeküdtem, de valahogy sehogy sem jött a szememre az álom.

Szia!
VálaszTörlésTetszik, de nem tudom ki is ez a bizonyos főszereplő!Ez az első blogod?Nagyon jól fogalmazol!:)Máris olvasom tovább!Grat!
UI.:Amúgy jó lenne, hogyha lenne pár kép is a blogodon!Jobb lenne az összkép!;)
Jó, majd igyekszem! :D Köszi. :)
VálaszTörlés