2011. augusztus 16., kedd

A gyilkos

   Márpedig tudod, hogy azt úgysem engedném. - szólalt meg a fejemben az a bizonyos álombeli hang. - És ha meg is próbálnád - bár az képtelenség, mert az úgy sem fog sikerülni - én megakadályoználak. Szóval, sok szerencsét!
  Ez igazán szemét dolog volt tőled, Masen! - szóltam vissza neki gondolatban, jelentőségteljesen megnyomva még a legjelentéktelenebb részeit is a mondatnak. - Arcátlanság. - duzzogtam.
  Valójában, csak azért éreztem úgy, hogy ezzel piszkál, mert tudtam - és persze ő is - , hogy mindig hallgatok rá. De ez egyszer nem tud lebeszélni róla!
  Szinte éreztem, hogy mi fog következni: én jól lehordom őt a sárga földig, és mire észbe kapok, már teljes csönd van a fejemben. Elmegy. Már most tudtam, hogy nincs itt de azért tovább mondtam a magamét.
  És most nehogy azt hidd, hogy...
  Masen? - szólt közbe, és annyira meglepett jelenléte, hogy megcsusszantam a vizes köveken, és majdnem seggre estem.
  Hogy mi? - pislogtam nagy szemekkel.
  Bocsáss meg... - szabadkozott az előbbiekért, aztán hirtelen megváltozott a hangja. - Mit mondtál nekem?
  Azt hogy... szemét vagy? - kérdeztem, de már rögtön meg is bántam. Miért nem tudod befogni a szádat?
  Nem, nem, félreértesz.
  Türelmesen várakoztam, amíg újra meg nem szólalt gondolataimban.
  Hogy neveztél engem?
  Mivel a szememet nagyobbra már nembírtam kinyitni, ezért csak az állam ugrott ki a helyéről.
  Tessék?
  Azt mondtad: ''Masen''. Vagy ez egy újabb őrült szleng mostanság?
  Jaj, dehogy is! - ráztam meg a fejem - vagyis fogalmam sincs... De én nem annak szántam. Igazából nem is emlékszem, hogy valami hasonlót is mondtam volna...
  Lehet, hogy félreértettem.
  Előfordul.
  Egy hibátlanul egyenes sziklába kapaszkodva haladtam tovább - már amennyire kapaszkodásnak lehet mondani, ha az ember valaminek teljes erejéből nekinyomja a tenyerét, hogy le ne essen.
  Hirtelen éles fájdalom nyilalt át egészen a halántékomtól a tarkómig, aztán megmagyarázhatatlan erejű homály takarta el előlem a kilátást, és a földre kényszerített. Erőtlenül rogytam össze.
  - Mi történik.....? - fulladtam bele a mondat végébe, úgy hogy már nem is kérdésnek hangzott.
  Masen! Masen, kérlek segíts! - gondoltam gyorsan, de csak miután elhangzott a fejemben a segélykiáltás, akkor jöttem rá, hogy mit is mondtam valójában.
  A fájdadalom ahogy jött úgy ment: gyorsan, és hangtalanul.
  De most már csak egyedül voltam a fejemben.
  - Masen? - szólaltam meg már hangosan. - Masen!
  Az eső hirtelen rákezdett, de engem nem érdekelt: álltam, hallgattam. Néztem, de nem láttam semmit. Vége. Elment. Őt is megöltem. Gyilkos vagyok.
  - Sorozatgyilkos! - ordítottam az esőbe. - Én! Én vagyok! Én vagyok a gyilkosotok! Megöllek titeket! - az utolsó szavakat már nem is lehetett hallani, úgy zokogtam. - Mindenkit...


  Nem tudom meddig feküdtem az esőben - talán órákig, talán percekig - nem is érdekelt, az örökkévalóság összes kínját átéltem.
  Mikor már annyira kijózanított abból az eszement állapotomból a hideg zuhany, megpróbáltam felkelni: minden akaraterőmre szükség volt.


   - Atya-úr-isten! - ájuldozott a nagybátyám, mikor bőrig ázva, kisírt szemmel, több órás késéssel, és rongyokká szaggatott ruhában bekopogtattam az óriási kétszárnyas faajtójukon. - Elhagytad a pillangót a hajgumidról! - hülledezett.
   Ezt szerettem benne a legjobban: sosem azt látta meg a dolgokban, amit igazán kellett volna. Mindennek inkább a jó oldalát nézte.
   - Pirítos vagy kalács? - kérdezte.
   - Hogy mi?
   - Melyiket kéred vacsorára?
   - De hisz nekünk nincs is pirítossütőnk! Hogy ehetnénk akkor pirítost?
   - Sehogy. Csak gondoltam gondoltam legyen ma este változatos a vacsora! - vigyorgott.
   - Rendben, akkor választok. Valyon melyik legyen...? - úgy tettem, mintha töprengenék, hogy eleget tegyek az igazán érdekfeszítő hóbortjának. - Pirítos. - mondtam végül, és beléptem a házba.
   Hangtalan léptekkel átment a konyhába.
   - Mindjárt jövök! - kiáltottam utána.
   - Hová mész? - fordult meg kíváncsi szemekkel. Találj ki gyorsan valamit!
   - Megkeresem a pillangómat. - hazudtam, és szörnyen féltem, hogy elárul az arcom. De azért megpróbáltam bízni magamban, mostanában elég jól megtanultam elrejteni az érzelmeimet. - Azthiszem fent láttam őket utoljára a szobámban. - próbáltam meg valami igazságtartamot is beleszűrni történetembe.
    Nem szólt semmit, csak zavart pillantással megfordult, és továbbment.
    Amint befordult a konyhába, én már rohantam fölfele. Feltéptem a szobám ajtaját, és meglepődve láttam, hogy olyan minden mint a patyolat: csillog-villog még a bakancsom is, amit egy hete hajítottam fel a szekrény tetejére.
   - Igazán segíthettél volna Miss Amelnek. Szegénynek egyedül kellett megcsinálnia az egészet. - szólalt meg a hátam mögött a nagybátyám. Ugrottam egyet ilyedtemben, mire ő hangosan felnevetett.
   - Neked meg igazán nem kellene a frászt hoznod a másikra. - fintorogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
   Gyorsan lekapkodtam magamról a vizes ruhákat, és száraz melegítőbe bújtam. Odakint már szörnyen lehűlt a levegő, és tombolt a vihar.
   Még szerencse, hogy rávettem magam, hogy bejöjjek. - gondoltam, de valahogy szörnyen üresnek éreztem magam. Tudtam miért.
   Ostorcsapásként ért a felismerés, de tudtam kezelni. Még tépte a lelkemet, mikor lementem a konyhába.
   - Csak neked, csak most, csak itt, csakacsokocsikis-csikis-csokis kalács! - nyomta a kezembe a nutellás kalácsot a nagybátyám.
   - Kösz, George.
   Csöndben megvacsoráztunk, aztán felmentem lezuhanyozni. A forró víz sok-sok apró tűként döfködte a bőrömet, úgyhogy a fürdés sem tartott tovább két percnél. Lecsoszogtam a lépcsőn és elköszöntem a nagybátyámtól, Georgetól. Bekászálódtam az ágyamba. Lefeküdtem, de valahogy sehogy sem jött a szememre az álom.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tetszik, de nem tudom ki is ez a bizonyos főszereplő!Ez az első blogod?Nagyon jól fogalmazol!:)Máris olvasom tovább!Grat!
    UI.:Amúgy jó lenne, hogyha lenne pár kép is a blogodon!Jobb lenne az összkép!;)

    VálaszTörlés
  2. Jó, majd igyekszem! :D Köszi. :)

    VálaszTörlés